Afrodité nedves bugyija

Lányok, akik a videotékából hazatérve, szülõk és pasijuk távollétében lazítnak egy kicsit - ledobják cuccaikat, és falatnyi fehérmenemûben végigterülnek a pamlagon, egyik kezükben a távirányítóval, a másikban egy nagyon is 18 éven felülieknek szóló kazettával. Aztán megnyomják a PLAY-t, és finoman simogatni kezdik magukat, félig a filmet nézve, közben pedig fantáziálva, egészen addig amíg a bugyi és a melltartó inkább már csak akadály, bár van aki ezen keresztül is elélvez, ha igazán felizgult már.

Lányok, akik ezt nem egyszer megteszik, és cseppet sem szégyellik mindezt. Szinte természetes számukra. És persze a fiúk, akik iyen lányokról fantáziálnak, vagyis masztizó lányokra masztiznak, remélve, hogy egyszer találkoznak ilyen lánnyal - nemcsak képernyõ elõtt, hanem valóságban is.

Létezik egyáltalán ilyesmi? Néznek a nõk pornõfilmeket, és ha igen, tényleg éppúgy fel tudnak izgulnak tõle? Vagy ezt is csak az örökké kanos szexõrült pasik, és az õket kiszolgáló filmipar találta ki? És egyáltalán, káros a pornó akár a nõkre, akár a fiúkra - vagy csak ártatlan szórakozás, amely ma már semmivel sem inkább "tiltott gyümölcs" mint mondjuk a cukormentes vaníliafagylat mesterséges édesítõszerrel?

Hogy jobban megérthesük a nõk és a pornó mai (változóban lévõ) viszonyát, sokkal mélyebbre kell ásnunk a hétköznapi szereotípiáknál. Olyan fogalmak eredetét kell megértenünk mint szemérem, szégyellõsség, kacérság és persze a szexualitás évmilliárdos evolúciója. Nem Ádámig és Éváig kell visszamennünk, hanem még annál is sokkal régebbre. Egy kis utazásra invitáljuk tehát azokat, akik szeretnek a felszín mögé látni, megérteni a rejtett összefüggéseket és kíváncsiak egy nagyon-nagyon komplex és színes képre, amiben az érzelmek, a vágyak és életünk szorosan összefonódnak, feltárva a múlt és a jelen, jövõnk és álmaink titkait.

Így kezdõdött

Úgy néhány milliárd évvel ezelõtt a Földet kékes, vakító UV-sugarak fényében ragyogó óceán borította, amelynek jótékony védõburka alatt néhány parányi élõlény felfedezte magának a szexualitást. Persze nem arról van szó, hogy az a néhány véletlenül összeállt kémiai molekula elkezdett gondolkodni azon, hogy "milyen jó lesz majd egyszer szexelni ha már lesz egysejtû-pornófilm is". Hiszen nem tudtak gondolkodni, és távirányítójuk sem volt. Valójában az elsõ szexuális lények kusza vegyületek voltak, amely szerencsésen folyogáltak össze a vízben, és ami összeállt belõlük az jó esetben tovább fejlõdött, vagy ha nem, akkor a következõ hullám szétzilálta õket, így elmosva a jövõ nagy, ám fennmaradni képtelen reménységeit. Korábban ezek a - fõleg fehérjékbõl és aminosavakból álló - lény-kezdemények egyszerûen létrejöttek és eltûntek, mivel képtelenek voltak alkalmazkodni a változó környezethez. Ráadául az "esélytelen" szervezetek rontották az egyébként esélyesek túlélési esélyeit, mivel kitakarták az életet adó napfényt, magukba szippantották a környezetükben fellelhetõ értékes kémiai anyagokat, energiát, tehát ebbõl soha nem kezdõdhetett volna el az evolúció. Ha ezen lények valamennyiének életét csak öncélú kémia és biológia folyamatok alkották volna, és nem jelenik meg a szexualitás, nem sok esélyük lett volna benépesíteni világunkat.

A szexualitás és az evolúció valahol itt, az õsóceán felszíne alatt kezdõdött, és még ma is zajlik. Milliárd és milliárd ilyen vegyület lebegett a vízben, és egyszer csak megtörtént, hogy két ilyen, hasonló szervezetû élõlény találkozott, egyszerûen összefolytak, és elõnyös tulajdonságaik egyesültek. Nyilván ez nem egyszer, és nem is csak egy helyen történt meg, hanem milliárd és milliárd helyen egyszerre, újra és újra a tenger végtelenjében. Ugyanígy egyesültek az "esélytelenek" is, akiknek viszont sokszor inkább a rossz tulajonságaik összegzõdtek, így ezek szinte rögtön el is tûntek az élet palettájáról. A lényeg, hogy bizonyos esetekben az egyesülésbõl egy jobb "lény" jött létre mint amilyenek külön-külön az eredetiek voltak. Olyan életek, amelyeknek így sokkal nagyobb esélyük volt fennmaradni a változó környezetben. Így hát nagyrészt ezek terjedtek el, és a szexualitás elindult hódító útjára.

Ahhoz persze, hogy valódi szexualitásról, szexuális vágyról és vonzalomról beszélhessünk, még néhány nagyon fontos dolognak teljesülnie kellett. Nem volt elég hogy néha valami "jobb" jöjjön létre a véletlen egyesülésekbõl, a véletlen szerepének csökkennie kellett - mind az "egyesülés" képességét illtõen, mind pedig olyan értelemben, hogy ne "bármilyen" másik egyeddel follyon össze az aktuális lény, hanem egy olyannal aminek szintén elõnyös tulajdonságai vannak. Így tehát a valódi szexualitást csak olyan lények képviselhették, amelyek egyrészt hordozták és átörökítették azt a tulajdonságot, hogy egy másik hasonló egyeddel egyesülve a létrejövõ új létforma is életképes legyen, másrészt hogya az elõnyös tulajdonságok egymást kiegészíthessék, és még jobb legyen a keletkezõ utód.

Mivel sok-sok milliárdszor milliárd ilyen folyamat zajlódott le az évek milliói során, ezek a feltételek elõbb-utóbb maguktól is kialakultak, létrejöttek, bekövetkeztek, és hogy "véletlenül-e", vagy valamilyen felsõbb törvényszerûség alapján, az most tulajdonképpen nem is fontos. Az esély ezzel már tehát megvolt a fejlõdésre, mégis - valószínûleg az azóta eltelt idõ így sem lett volna elegendõ egész civilizációnk kialakulásához. Hiszen ez így még csak "passzív" szexualitás, olyan mintha egy jó pasi kiállna a nagy semmi közepére és várná, hogy a világ legjobb nõje éppen arra sétáljon. Az általunk ismert "aktív" szexuális élethez még két fontos dolog kell - az irányított , céltudatos mozgás képessége, valamint az, hogy valamilyen módon távolról is meg tudjuk álapítani, hogy egy-egy kiszemelt egyednek megvannak-e azok a jó tulajdonságai, amiért érdemes vele "egyesülni". Nyilván ez az élet korai szakaszában, amikor ezeknek az egsejtûekhez hasonlító létformáknak nem voltak szemeik (hogy lássák egymást), nem tudtak egymásal beszélgetni vagy kommumkálni, ezt sokkal inkább egymás érintésével, bonyolult vegyi és biológiai jelzések segítségével tudták csak felmérni a másikat. A kiválasztott kémiai vegyületek alapján , tapogatózva értékelték tehát egymást, és megdöbbentõ módon ez kezdetleges szexuális esélylatolgatás nemcsak hogy sikerre vitte az evolúciót, de ma is él és virul - a férfiak és a nõk is nemi illatanyagokat, ún. feromonokat bocsátnak ki, aminek alapján vonzónak (vagy kevésbé vonzónak) találják egymást. Ezen alapszik a csábító illetú nõi parfümök és férfi dezodorok dollármilliárdos iparága is, amely szintén valahol itt, az õsóceán végtelenjében született.

Eredendõ biszexualitás

Sokszor és sokan írták már azt, hogy bizonyos értelemben, eredendõen mindannyain biszexuálisak vagyunk, és a nemiségünk csak "kialakul" életünk során. Az is igaz, hogy egy ember (és általában bármely élõlény) egyedfejlõdése újra végigjátssza szinte a teljes evolúciót az egysejtûektõl idáig. Mindez pedig szintén teljesen összehangban van azzal a ténnyel, hogy a szexualitás hajnalán az õsóceán parányi élõlényei, vagyis inkább a vízben lebegõ vegyületek valóban összeolvadtak fûvel-fával - vagyis egymással, bármely közelékben lévõ egyeddel, függetlenül attól hogy a másik egysejtû Cosmopolitan- vagy vagy Playboy rajongó volt, és persze hogy õk hogyan álltak ezzel a kérdéssel. Aztán vagy lett belõle életképes eredmény, vagy nem.

Késõbb evolúciós szempontból jóval elõnyösebnek bizonyult, hogy a közel azonos szervezetû és testfelépítésû lények szétváltak két, egymástól valamelyest eltérõ, ám egymással való egyesülésükkor továbbra és életképes utódokat eredményezõ csoportra. Ezzel kialakultak a nemek, ami lehetõvé tette az egyedek közötti versengés, a természetes kiválasztódás folyamatainak létrejöttét. A természet ugyanis gondoskodott róla, hogy a nõi nem képviselõi többnyire csak egyetlen hím tulajdonságait örökítsék át utódaikra, és ez nyilván a legéletképesebb hímeknek sikerülhetett leginkább. Persze ebben sem kell feltétlenül tudatosságot keresnünk, felfoghatjuk úgy is hogy a természet mindent "kipróbált" de ez a fajta, nemiségen, nemi vágyon, vagyis a mai értelemben vett szexualitáson alapuló utódnemzési forma válta a legsikeresebbé, ezért ez terjedhetett el. A nemiséggel együtt Kialakultak tehát a nemi szerepek is, a hímnemû egyedek a nõnemûekhez, a nõnemûek a hímnemûekhez vonzódtak.

Ám a természet nem vetette el teljesen a biszexualitás, vagy éppen a homoszexualitás lehetõségét sem.
Ráadául egy egyed nem csak "lány" vagy "fiú" lehet, az élõvilágban számtalan példa van hermafrodita (hímnõs) fajokra, ahol végül is a szexualitás olyan értelemben jelen van, hogy talaálkozásukkor valamelyik egyed biológiai és fizológiai értelemben is eljátssza a nõt, a másik pedig a hímet. Felöltik a megfelelõ nemi jellegzetességet, egyesek még a színeiket/kinézetüket is megváltoztatják, és párosodás során csak az ennek megfelelõ nemi szerveiket használják. Aztán ha szétváltak, megint "kétnemûvé" válnak, és legközelebb talán fordítva történik a szereposztás. Bizonyos élõlények, például egyes békák, amelyek hímként vagy nõstényként születtek, bizonyos körülmények hatására képesek nemet váltani. Például ha egy élõhelyen csak nõstények vannak, akkor egy vagy több nõstény hímmé változik, és megtermékenyíti a többi nõnemû egyedet. Meglepõ, de így van.

Ennek tükrében viszont ma már - fõleg így, a szexuális szabadosság elõretörésével - az talán nem is olyan meglepõ, hogy a mindezek a jelenségek egyre inkább teret hódítanak maguknak az emberek körében is. Mi persze nem tudunk nemet váltani, legalábbis "magunktól" nem, viszont például a férfiak, ha kedvük tartja, felvehetnek egy csipkés bugyit, szoknyát és nõi napszemüveget, hogy kiélhessék ezirányú vágyaikat. Õk a transzvesztiták, de mások még ennél is tovább mennek - teljesen és igazából is nõvé próbálnak válni, mivel lélekben annak érzik magukat - dús keblekkel, vaginával, vékony derékkal és gyönyõrûen sminkelve. Sokan ezt õrültségnek vagy betegségnek tartják, pedig valószínûleg ez is csak a szexuális evolúció lappangó, rejtett tartaléka, mint ahogyan az "alkalmi" homoszexualitás vagy laszbikusság is.

Ismert például, hogy a börtönökben mindennaposak a homoszexuális megnyilvánulások, fiúk fiúkkal és persze lányok lányokkal a nõi börtönökben. És mindezt olyan férfiak és nõk teszik, akik a civil életükben egyértelmûen heteroszexuálisok voltak, majd ha kikerülnek innen, akként is folytatják eredeti életüket. Jó kérdés, hogy ha csak a szexuális feszültségek levezetésérõl van szó, akkor miért létesítenek egymással férfiak homoszexuális, nõk pedig leszbikus viszonyt? Nem lenne elég a maszturbáció? Az úgyis mindig "kéznél van", és még a szappanért sem kell lehajolni közben...

Kimutatható ugyanis, hogy sok esetben a heteroszexuális férfiak valóban szexuális vágyat éreznek hímtársaik iránt, olyanok is akik nemcsak hogy kerülték, de meg is vetették a hasonló beállítottságúakat civil életükben.
Ennek a furcsa jelenségnek oka talán az, hogy génjeinkbe kódolva, nagyon-nagyon mélyen elrejtve megmaradt bennünk ugyanannak a - végsõ - lehetõségnek legalábbis az illúziója, hogy ha nincs más választásunk, egynemû környezetben "szerepet" változtatva talán sikerülhet ugyanaz, amit egyes kétéltûek meg is tudnak tenni. Nemet változtatni. S bár az evolúció ennek a fiziológiai lehetõségt már nem biztosítja számunkra, (talán túlságosan is bonyolult szervezetûek vagyunk), mégis az egynemûekkel való szexuális együttlét késztetése, mint egy afféle felhasználhatatlan "vésztartalék" megmaradhatott bennünk, emberekben is.

Az embereknél ugyanakkor a homo- és biszexuaitás megítélésével kapcsolatban egy másik nagyon fonos tényezõrõl sem szabad elfeledkeznünk. Az emberi kapcsolatteremtés során - a testi vonzalmon kívül - rendkívül fontos a lelki-érzelmi vonzódás, olyan fontos hogy néha ellentétes lehet alapvetõ nemi beállítottságunknál.

Nagyon sok nõ hiszi azt magáról hogy leszbikus, vagy legalábbis biszexuális, csak azért mert egyszer-kétszer megtörtént életében hogy érzelmileg annyira közelt állt hozzá egy másik lány, hogy a gyengéd és ártatlan ölelésbõl kellemes csók lett, a barátnõi pusziból pedig kölcsönös simogatás és a végén talán orgazmus. Ez azonban testi értelemen nem leszbikusság vagy biszexualitás, hiszen a vágy - amely végül elvezetett idáig - nem szexuális indíttatású volt. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb biszexuális nõ valójában heteroszexuális, más lányokkal csak alkalmanként, és csak azért szeretkezik néha, mert jólesik, gyönyört okoz, és mert "miért ne?" ha egyszer kellemesen érzi magát ebben a helyzetben. Egyszerûen a szexuális szabadosság elvén.

Ugyanakkor nagyon sok az olyan férfi transzvesztita, aki néha létesít ugyan kapcsolatot más férfiakkal - pl. más transzevesztitákkal is - alapvetõen mégis a nõk izgatjákl fel, és sokszor a nõi ruhák felvétele is az eziránti rajongás furcsa kifejezõdése.

A nemek és a szexuális szerepek, szerepkörök tehát közel sem annyira "élesek", az állandó és alkalmi nemi vonzódások rendkívül színesek és sokszerûek lehetnek, és idõben is folytonosan változhatnak egy-egy ember élete során.

A nemi szerepek, szerepkörök

Mióta a szex divatossá vált a nagy õslevesben, úgy tûnik hogy a nemi hovatartozás nem csak fiziológiai-testi értelemben, de viselkedésmintáikra nézve is meghatározta az egyedek evolúciós szerepvállalását, tulajdonságait. Így például az utódok világra hozatalában és nevlésében, gondozásában elsõsorban a nõi nem képviselõi jeleskednek, miközben a hímnemûek szabadon élik az életüket, keresik az újabb és újabb lehetõségeket a hódításra, a felfedezésre, a látóhatár kiszélesítésére - konkrét és átvitt értelemben egyaránt. A hímek csaponganak, kockáztatnak, kalandoznak, és mindig az újtat keresik. Ezzel szemben a nõnemûek sokkal inkább a biztonságra kell, hogy törekedjenek, - általában az élet minden területén - hiszen elsõdlegesen az õ felelõsségük az utódok gondozása és nevelése, õk nem csak a saját életüket kockáztatnák, hanem ennél jóval többet.

Éppen ezért a nõnemûek a szexualitás párválasztási játékában is inkább védett, passzív szerepet töltenek be, vagyis "kiteszik magukat a kirakatba", és várják, hogy a hímek felfedzzék, meghódítsák õket, és ha kell, a nyakukat is kitörjék értük. A hímek pedig törték is, mióta világ a világ, hiszen a bájos és vonzó nõi nem képviselõi ellenálhatatlan vágyat ébresztve csalogatták õket. A nõk ilyen értelemben persze idõtlen idõk óta hatalmas versengésre is késztetik a hímeket, akik mind-mind a saját génjeiket, akarják továbbadni a jövõ nemzedékének. Az övéket és csakis az övéket. Méghozzá minél több nõnemûnek, hiszen õk megtehetik ezt, és - ha már saját életük biológiailag korlátozott ideig tarthat - akkor legalább az utódokban tovább élhessenek. Persze ez azt jelenti, hogy a hímeknek így vagy úgy, de meg kell nyerni a nõ kegyeit, és harcolni kell a többi hímmel, akik ugyanezt akarják. A harc veszélyes és kockáztos lehet, ám a nõi nem csábításának szinte lehetetlen ellenálni. Ezért a hímek/férfiak többnyire felvállalják ezt a szerepkört, a nõk pedig mindent megtesznek, kacérsággal, csábítással és minden létezõ trükkel a lehetõ legnehezebb feladat elé állítsák a férfiakat, legyen minél áldázabb a küzdelem, minél nagyobb a kihívás, minél nehezebb a feladat. Mert csak így derülhet ki, hogy ki a legjobb, a legéletképesebb, így leginkább alkalmas az utódnemzésre. És mindez - kevés kivétellel - általában ugyanígy zajlik az élõvilág egészében, az "egysejtûektõl" a társadalomban élõ férfiakig és nõkig.

Érdekes az is, hogy az élõvilágban a hímek sokszor bele is halnak a csatározásokba, és - bár a civilizáció sokat finomított ezen - néha még az emberek között is elõfordul, hogy a féltékenység miatt néhányan túl messzire mennek és a következményeket valaki nem éli túl.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a meglepõ módon sokszor a fajfenntartás ösztöne erõsebb lehet, mint a létfenntartásé. Ennek egyik gyönyörû példája a lazacok ívása, akik édesvizi folyókban születnek, majd sokezer kilométert tesznek meg a tengerekben, míg életük végén csodával hatros módon megtalálják és visszaúsznak ugyanabba a zúgókkal teli, sebes folyású patakba ahonan származnak - majd párosdonak, és meghalnak.

Nekünk nem kell az életüket áldoznunuk, hogy átélhessük a szex nyújtotta gyönyört. A beteljesült vágy, a szex ugyanis gyönyört és kielégülést nyújt száunkra, ami a természet csodálatos, és persze szükséges "ajándéka" is számunkra. Hiszen a "jó" és a "rossz" fogalmát,ha nem filozófiai, ahnem fiziológiai okokból eredeztetjük, akkor "jó" az ami a testnek jól esik, "rossz" az ami fáj vagy kínt okoz. A kín és a fájdalom jelzi, hogy valami rossz. A gyönyör és egyéb érzékszerveink által közvetített kellmes érzések azt sugallják, hogy az azt kiváltó ok "jó". A szexuális együttlétnek tehát gyönyört kell nyújtania, hogy pozitív megerõsítést kaphassunk - amit teszünk az "jó", méghozzá nagyon. Ennek a csúcsa az orgazmus, amely néha olyan kirobbanó és csodálatos kéjjel tölt el bennünket, hogy egy pillanatra gondolkodó emberbõl visszazuhanunk az ösztönlények szintjére, a civilizáció csúcsáról a lazacokig, egyszerre éljük át mindaz amiért minden lény élt és élni fog, és úgy érezzük - ez olyan volt, hogy akár meg is halhatunk. Az idõ megáll, és a jelen fogalma meghatározhatatlanná válik. Mindez csak egy pillanatig tart persze, utána felülkerekedik a józan ész és ismét képesek vagyunk látni a múltat, a jelent és a jövõt folyamatában - céljainkkal, vágyainkkal és álmainkkal együtt. Mégis csodálatos, hogy az orgazmus pillanatában ennyire szabaddá válhatunk. Ezt egyetlen drog, alkohol vagy kábítószer sem nyújthatja nekünk.

Talán kicsit igazságtalan, de érdemes kiemelnünk - evolúciós szempontból a férfiak gyönyöre és orgazmusa "fontosabb", hiszen ez elengedhetetlen az utódnemzéshez. Ez az oka annak, hogy a férfiak orgazmusa szinte mindig bekövetkezik, míg a nõké többnyira csak akkor, ha érzelmileg-érzékileg kellõen ráhangolódtak az együttlétre.

A fajfenntartás ösztöne mindkét nemben ugyanolyan erõsen él, efelõl ne legyenek kétségeink. A nõket éppen annyira érdekli és foglalkoztatja a szex, mint a férfiakat. A különbség az, hogy a gyengébbik nem képviselõi teljesen másképp - elsõsorban az érzelmi síkon közelítik meg azt, vágyaik és fantáziáik elvontabbak, szeretnek álmodozni és hosszú távra elõre tervezni, mindezt pedig kivetíteni az aktuális partnerre. Míg a nõk szexualitása nagy általánosságban erõsebben kötõdik ehhez, a férfiak sokkal vizuálisabbak, szexuális vágyaikat sokkal könnyebben felkelthetõk testi, és nem annyira lelki tényezõk. Vagyis ha egy férfi ránéz egy csinos nõre, általában azonnal akciókész, és ilyenkor "röptében a legyet is", - akár anélkül, hogy egy szót is váltott volna vágyai tárgyával. Félreértés ne essék - természetesen a férfiaknak is lehetnek érzéseik, csak ez náluk a szexben nem annyira alapfeltétel.

Mindez összhangban van a nõk és a férfiak evolúciós és biológiai szerepvállalásával, hiszen az érzelmi kötõdés elengedhetetlen a jövõre nézve, ha az utódok biztonságáról van szó - ha tehát utódnemzés a cél, a nõnek lehetõleg olyan partnert kell választania, ahol van ara esély, hogy a férfi ne csupán alkalmi szexpartnernek tekintse.

Nehogy azt higgyük viszont, hogy ettõl a nõket kevésbé érdekli maga a szex! Elég végignéznünk egy újságosstandon, és láthatjuk, hogy bár a megközelítés más, a végcél egy és ugyanaz. Férfimagazinok - tele szexis, csábító, sokszor meztelen vagy még annál is meztelenebb nõkkel. És az "elit" nõi magazinok? Az elsõ kiemelt cím a fényes borítón a szex, a szex és ne feledkezzünk meg a SZEX-rõl sem. a nõk elõszeretettel csámcsognak ezeken az írásokon, éppúgy, ahogy a férfiak a saját magazinjaik fotóin. A különbség, hogy a nõk inkább beszélni szeretnek róla, mivel ez nagyobb szabadságot ad nekik, hogy kivetíthessék vágyaikat, álmaikat egy-egy ilyen együttlétre. Így sokkal könnyebben tudják beleélni magukat az adott erotikus szituciókba, felállásokba.

Változó szexualitásunk

Nyilvánvaló, hogy az szexualitás evolúciós célja nem valamiféle örömszerzés, hanem az utódok nemzése volt évmilliárdokon keresztül. A civilizáció azonban ezt is megváltoztatta, az ember ugyanis rájött, hogy ezt a fajta gyönyört pusztán "önmagáért" is átélheti, mindenfajta következmények nélkül. Felfedeztük a maszturbációt, az orális szexet és persze a fogamzásgátló tablettákat - amelyek evolúciós szempontból éppolyan elképesztõ becsapásai a természetnek, mint amilyenek a mesterséges édesítõszerek. A cukor ugyanis azért édes és kellemes, mert hatalmas mennyiségû energiát tartalmaz, amire a szervezetünknek szüksége van. Ezért olyan kellems a vaníliafagylalt, a csokoládé vagy a méz vagy a tejszínhab. A mesterséges édesítõszerek ugyanezt az érzetet keltik, ám simán éhenhalhatunk mellettük. Ami viszont ennél is fontosabb, nem szedünk fel felesleges kilókat, nem hízunk el, nem leszünk túlsúlyosak.

A fogamzásgátló tabletták és a mesterséges édesítõszerek tehát bizonyos értelemben a a természet megcsúfolásai. Mégis, a civilizáció olyan hihetetlen mértékben változtata meg környezetünket és életmódunkat, hogy mára ezek létjogosultságát kevesen kérdõjelezik meg. Vajon miért?

Induljunk ki például a cukor édességébõl, valamint az édességek fogyasztásának kellemes érzésébõl. Ezek még akkor is "jólesnek", amikor már - mai mércével - megfelelõ mennyiségû vitamint, szénhidrátot, fehérjét és egyéb alapvetõ összetevõt fogyasztottunk el. Ha még több cukrot ennénk, elhíznánk. Mégis szinte kívánjuk az elõttünk fekvõ tortát, csokit vagy egyéb nyalánkságot. Hogy lehet ez?

A válasz nagyon egyszerû - az emberi civilizáció sokkal-sokkal gyorsabban fejlõdik, mintsemhogy azt genetikánk változása követni tudná. Csupán néhány tíz-vagy százezer évvel ezelõtt az alapvetõ túlélési stratégia az volt, hogy "egyél amennyit tudsz, ki tudja mikor jutsz legközelebb ételhez" . És ez akkor igaz is volt. Általában azok maradtak életben, akik kellõ mennyiségû "energiatartalékkal" rendelkeztek. Tíz- vagy százezer év evolúciós szempontból nem sok, tulajdonképpen semmi.

Meglepõ és érdekes, hogy - éppen ennek megfelelõen - még néhány száz évvel ezelõtt is más volt a szépségideál. Ha megnézzük a korabeli mûvészi nõi akt-festményeket, azt tapasztaljuk, hogy a "legszebb"-nek hitt és látott hölgyek is sokkal teltebbek, sokkal testesebbek voltak mint ma. A mai plázacica- és strandszépe karcsú derék-feszes popsi álomlányok szerint alighanem "elhízott tehenek" voltak a vászonra vitt modellek. Akkor persze káprázatosan szépnek tûntek a korabeli szemlélõ számára.

És ez valahol mélyen pontosan így természetesen. Hiszen azt látjuk "szépnek" a másik nem képviselõi közül, aki az adott környezetben, az adott körülmények között a túléléshez szükséges lideálisabb formát hozza. És ha féretesszük a plázacicák iróniáját, akkor is el kel ismernünk - az általánosan elfogadott nõi szépségideál megjelenésében jóval karcsúbb, mint azelõtt. És mindezt a mindannyiunkat hihetetlen mértékben kiszolgáló, már-már kényeztetõ civilizáció teszi lehetõvé.

Az ugyanis, hogy valaki ne jusson hosszú idõnk keresztül ételhez, ma már - legalábbis Európában és a többi jóléti társadalomban - nagy általánosságban elképzelhetetlen. Minden bevásárlóközpontban ezerszámra találhatunk kis büféket, gyakorlatilag végtelen mennyiségû és kimeríthetetlenül sokszínû kínálattal, az utcán 50 méterenként közértekbe botlunk, ráadásul egy kiló kenyér, egy liter tej, és némi gyümölcs együtt sem kerül többe, mint egy átlagos eladólány egyetlen órányi keresete.

Ez a fajta luxus lehetõvé tette, hogy ne kelljen többé "tartalékokat", felhalmozunuk, hiszen a túlélés immár nem kérdés, az étel mindig karnyújtásnyira van. Ezek figyelembevételével teljesen érthetõ, hogy a mozgás, és persze mindennapi életünk szempontjából sokkal kényelmesebb és praktikusabb "karcsú" formák váltak az ideálissá. Ma már ezt látjuk szépnek, vonzónak és szexisnek.

A civilizáció szexuális életünket is éppen ilyen módon alakította át. Az evolúció során ill. az élõvilágban ma is , ha utódnemzésrõl és fajfenntartásról volt szó, a természet inkább a "mennyiség"-re, és nem annyira a minõségre helyezte a hangsúlyt. Az alacsonyabb rendû élõlények, így például a csigák, kagylók, halak és persze sokszor a kétéltûek is tíz- és százezer utódot nemzenek, ám az ikráknak és ivadékoknak 90-99 % el is pusztul, mielõtt elérhetné a felnõttkort. A legéletképesebb és emellett szerencsés egydek persze túlélik, és õk éltetik tovább a fajt.

Minél magasabb rendû élõlényet vizsgálunk annál inkább eltolódik a fajfenntartási stratégia a "mennyiségi" megközelítésbõl a "minõségi" felé, vagyis az adott faj hímjei és nõstényei ezerszer inkább azt választják meg, hogy kivel nemzenek utódot, és utána arra az egy vagy néhány ivadékra nagy gonddal vigyáznak is.

Fejlett civilizációnkban, ahol a plázákon kívül kórházak is vannak, meg persze orvosok, védõoltások, tiszta vezetékes víz, kukások akik elviszik a szemetet, és intelligens mosóporok, rovarkövetõ, irtózatos és gyors védelmet garantáló spray-k, szóval szép új világunkban a túlzásoktól eltekintve is kijelentjetjük - utódaink biztonságban vannak, nagyon kicsi az esélye hogy bármi baj érhesse õket. Ha pedig biztosan felnõnek, akkor miért ne legyen az életük minél értékesebb, élményekben gazdagabb? A lényeg, hogy mára beláttuk - egyrészt mindenki boldogabb és mindenkinek könnyebb, ha kevesebb gyermekünk van, mint amenyyi boilógiailag lehetséges volna, viszont azoknak mindent megadunk, amit lehet. Persze az elsõt is csak akkor, ha már "eljött aaz odeje" - hiszen mindannyian szeretnénk kiélvezni fiatalságunk szabadságát, nem igaz?

Szóval, csak az utódok nemzése miatt nincs szükség annyi szexre. Dehát mit csináljunk ha egyszer annyira jó érzés? Kihagyhatatlan, csodálatos, gyönyört adó játék felnõtteknek. Ezért találtuk fel az óvszert, a fogamzásgátló tablettákat, a guminõket és vibrátorokat, és ha egyedül vagyunk, a masztizás mûvészetét.

A civilizáció tehát alapvetõen megváltoztatta a szexuális életünket - arányaiban hihetetlenül kevésszer szeretkezünk ténylegesen az "eredeti cél érdekében", és sokkal többször azért, hogy gyönyört adjunk és kapjuk annak, akinek és akitõl jólesik ugyanez viszont, akit szeretünk vagy csak kedvelünk, vagyis olyasvalakivel, aki szívesen részt vesz velünk a természettel szembeni ilyesfajta "ártatlan", ám mindenképpen örömteli csintalakodásban.

És ez - mármint hogy a szexnek elsõdlegesen a kölcsönös érelm- érzéki nemi örömszerzés lett a célja, nem pedig feltétlenül az utódnemzés - nagyon fontos tényezõnek bizonyult abban, hogy a nõk viszonya ma lassan, de érzékelhetõen megváltozóban van a pornóval, a pornográfia megélésével, megítéslésével kapcsolatban is.

Szemérmesség, szégyenlõsség, prüdéria

A ruhák, vagyis testünket egyes részeit elfedõ textíliák és egyéb kellékek viselete valószínûleg testünk mai jellegének kialakulásával egyidõs. Az öltözködés, és késõbb a divat megjelenéségenk több oka is volt - az egyik, hogy a környezetünk és lakóhelyünk kialakításának, viszonylagos melegen tartásának lehetõségével együtt bõrünk lassan csupasszá, mezítelenné válhatott. S bár a testszõrzet a férfiak egy jelentés részénél ma is megfigyelhetõ, a nõknél fõleg csak az elsõdleges nemi szervek környékén maradt meg természetesesen - és ma már ezt is nagyon sok lány divatból is borotválja, néha teljesen, másokr valamilyen tetszetõs formára. A nõk tulajdonképpen már nem is hiúsági, hanem egyre inkább esztétikai kérdésenek tekintik a selymes, sima hónaljat és persze a hasonlóképpen szeplõtlen lábakat. A magassarkú, kecses vonalakat kiemelõ cipõk és lehelletvékony harisnyák, a starndokon mindenüket kietevõ, néha kicsit plasztikázott hölgyek sellõszerûen sima, napbarnította vagy éppen agyon-szoláriumozott teste is azt sugallja - a csupasz bõr a menõ, légy meztelen amennyire csak lehet. Ma már nem csak a plázacicák érzik úgy, hogy életük elképzelhehetetlen a Veet, a Venus, a Silkepil és egyéb termékek használata nélkül. A selymes és sima bõr a nõiesség egyik jelképévé vált.

A lényeg, hogy ez a folyamat sem ma kezdõdött, hanem akkor, amikor az elvolúció során a nõk és a férfiak egyaránt egyre inkább "csupasszá" váltak, így szükségük lett valamire, ami legalább ideiglenesen megvédi a testüket, fõleg a legsérülékenyebb részeket. Az elsõ, leginkább bõrbõl készült "ruhák" tehát valószínûleg egyszerûen és praktikusan a nemi szervek, és persze hideg esetén a bõr többi részének védelmét szolgálták. Nem volt az egésznek semmi köze a szégyenlõsséghez, prüdériához vagy az intimszférához.

Ma viszont már sokszor az égvilágon semmi szükség ilyen "védelemre" mégis, a nudisták kicsiny és elenyészõ csoportjától eltekintve maradt a bugyi, a mellartó vagy a férfiaknál a sportos alsónadrág. Még strandokon, 35 fokban, tûzõ napon, pázsitos, zsenge füvön és klórozott, kristálytiszta víz mellett is. A lányok szinte mindent kitesznek a kirakatba, de azért a bugyi és melltartó - de legalábbis a bugyi - takarjon bármilyen keveset is, mégiscsak továbbra is öltözési, azaz vetkõzési kultúránk része. Vajon miért?

Nem valószínû, hogy mondjuk a "szégyellõsség" lenne erre az egyetlen válasz. Hiszen ezernyi csinos nõ és vonzó férfi sétál az utcákon, akiknek semmi, de semmi szégyellnivalója nem lenne. Még akkor sem ha az legutolsó fügefalavelektõl is megszabadulna, és bájainak takargatása nélkül, kitárulkozva és szabadon sétálna végig a strandon. A legtöbben mégsem teszik ezt, legalábbis nem nyilvánosan.

Régebben a mások elõtti meztelenség teljesen tabunak, szörnyû erkölcstelenségnek számított, egyes kultúrákban elképesztõ módon értelmeztek és értelmeznek ma is. Például Japánban ill. Kínában az orvosok sem láthatták közvetlenül egy nõ nemi szerveit, muzulmán oszágokban pedig ma is bevett gyakorlat hogy a lányok és asszonyok teljes testüket, sõt arcukat is átlátszatlan lepellel kell, hogy fedjék mások jelenlétében. Egész életükben. Európában és az Egyesült Államokban is bõven volt prüdéria és konzervativizmus a meztelenséggel kapcsolatban, amely a 60-as, 70-es évek szexuális forradalmával ingott csak meg. Amikor Marilyn Monroe levetkõzött a Playboy-nak, a világ megváltozott. Sok híres szépasszony mutatta meg ezután kendõzetlen bájait a világnak, és a meztelenséggel együtt, szinte annak észrevételen "mellékhajtásaként" virágzásnak indult a pornóipar is. Ahogyan azonban a az várható volt, a pornó még ekkor sem tudott magának társadalmi rangot, elismertést kivívni, pedig az aktfotózás addigra elismert, és már-már mûvészetnek tekintett önkifejezési forma lett. Tegyük hozzá - mindez nem meglepõ, azok után hogy a nyilbános meztelenkedést is milyen megvetés övezte nem sokkal térhódítása elõtt. És akkor még hunyjanak szemet a "bûnös" pornófilmek felett is? Ez nyilván képtelenségnek hatott, még a magukat felvilágosultnak tartó értelmiségi körökben is. Hiába, egy társadalomnak, szokásainak és értékrendjének hatalmas a tehetetlensége!

Az aktfotózás ma már nem kuriózum, tulajdonképpen teljesen mindennapos jelenség. A bulvárlapok címlapjain, egy-egy pikáns történet mellékleteként félmeztelen hölgyek csábítanak minket a vásárlásra, más tusfürdõket pedig fiatal, üde és feszes formákkal megáldott lányok reklámoznak, pontosan ugyanilyen nyíltsággal. És semmi takargatás nincsen a jelenetekben, felül-semmi törülközõbe csavarva, mosolyogva kérdezik - "Te meddig mész el?", A televíziókban, fõmûsoridõben. És senki sem háborodik fel rajta. Mert igényes, szép, és mára már teljesen természetes mindez.

Aktfotózást, filmezést tehát ma már rengeteg lány vállal - úgy tûnik, sokkal érdekesebb feltenni a kérdést, hogy aki nem vállal, az miért nem? Mi lehet a visszatartó erõ? A napokban több cikk is jelent meg arról, hogy "Görög Zita csak bugyiig vetkõzik". De vajon miért? Van talán a bájos és vonzó mûsorvezetõnek valamilyen takargatnivalója?

Ha megkérdezünk egy olyan lányt aki még ennyire sem vetkõzne le mások elõtt, hogy "miért nem"? - általában a szégyellõsség és a szemérmesség a válasz lényege. Mi persze tudjuk, hogy az elõbbi butaság (ha egyszer tényleg csinos), az utóbbi pedig csak az idejétmúlt prüdéria megnyilvánulása lenne. Azok a "vonakodók", akik kicsit kifinomultabban érzékelik, élik meg a kérdést, sokszor úgy fogalmaznak - a teljes meztelenség olyan, mintha kiszolgáltatnák önmagukat, intimszférájukat, mintha felajánlkoznának mindenkinek hogy - "Tessék, a tiétek vagyok, ez vagyok és ennyi vagyok, kinek kellek?" Vagyis szerintük ez egyszerre "kurvás" és lealacsonyító, legalábbis a nõi önértékelésükre, nõiességükre nézve.

Tényleg errõl lehet szó? Vannak ugyanis olyan nõk, akik értékelik az aktok esztétikáját, szépnek és értékesnek tartják az igényes fotókat, és eszükbe sem jut, hogy ez megalázó vagy lealacsonyító lehet - az pedig végleg nem, hogy ez felajánlkozás "mindenkinek" - és még közülük sem vetkõzik le mindenki, még akkor sem egyébként tehetnék.. Szépek, csinosak, vonzóak, nem prûdek, nincs szégyellnivalójuk, és nem tartják lealacsonyítónak ha mások csinálják ezt. Õk maguk inkább mégis hárítanak. De miért? Mi lehet az okat, hogy nem dobja le minden csinos lány a ruháit, ha alkalom adódik rá hogy megmutassa kendõzetlen szépségét?

És itt térünk vissza ismét az emberi szexualitásnak azon kérdéséhez, hogy miképp tudják a nõ és a férfiak leginkább elcsábítani a másik nem képviselõit, miképp tudják felkelteni a vágyát, a z érdeklõdését. Ebben az esetben leginkább a nõkrõl van szó! A nõi csábítás egyik legalapvetõbb eleme ugyanis a kacérság.

Egy mindent megmutató akt ugyanis lehet szép, lehet lehet esztétikus, kellemes látvány, lehet gyönyörû és persze irigylésre méltó a maga természetességében. Viszont minnél inkább "akt" egy kép, annál kevésbé szexis és erotikus. Ahhoz ugyanis, hogy szexis vagy erotikus legyen, egy kicsit kacérnak kellene maradnia. Nem lenne szabad mindent egyszerre látni engednie. Sejtetnie, igen, de látni nem egészen. Kellene hogy rejtsen egy kis titkot - náhany intim részletet, ami félig takarásban, vagy árnyékban incselkedik a tekintetekkel. Mint az áttetszõ anyagból készült bugyik és egyéb fehérnemûk, amelyek úgy vonzzák a férfiakat, mint éjjeli lepkéket a neonfény.

A férfiak pedig imádnak vadászni. A felfedezés ösztöne a vérükben van, és ez a vágy éppúgy igaz egy kívánatos és majdnem-elérhetõ nõ testére, mint a távoli és ismeretlen, de talán nagyszerû lehetõségeket rejtõ tájak, soha és világok. A férfiak imádnak és mernek is kockáztatni, persze csak ha elhúzzák elõttük a mézesmadzagot. Vagyis ha van okuk azt hinni, van miért harcolni. És nem kell ecsetelnünk, hogy a kacérság, és persze Viktória incselkedõ Titkai épp elég okot jelenthetnek, hogy életben tarsák a férfiakban felfedezés vágyát... És ezt az igazi nõk nagyon-nagyon jól tudják! És persze ki is használják, még akkor is, ha így nem tudatosul bennük mindez.

Sok csinos nõ, aki nem vetkõzik le még a legszebb képekért sem, úgy érezi, hogy éppen ezt a szexis-kacér és majdnem-elérhetõ-de-ezért-mégsem imázst áldozná fel néhány fotó kedvéért. És akik levetkõznek? Õk másképp látják, õk úgy érzik hogy a nõiességük és erotikus kisugárzásuk sokkal több, mitsemhogy egy fotóval fel lehetne azt fedni - mindehgy, mennyit mutat meg az a kép.

Akik jó érzéssel vállalják az aktokat, úgy gondolják, hogy a csábító kacérság, nõiességük az erotikus kisugárzásuk sokkal inkább a viselkedésben, a mozdulatokban, gondolkodásmódjukban és életük egészében van, és nem másolható le egy újság lapjára. A mosolyok, a kacsintások, ahogy intenek vagy éppen elfordulnak/visszanéznek, ahogy sírnak és nevetnek, ahogy a környezetükkel jászanak és hagyják hogy a környezetük játsszon velük -ez mind-mint a nõiességük része, csak így teljes a kép. Ezt pedig nem lehet lefényképezni. Mindegy mit látnak az éhes férfiszemek, az úgysem "õ" lesz, inkább csak egy gyönyörû test egy esztétikus beállításban.

Ez tehát egyfajta pozitív elhatárolódás - "én vagyok, mert ez szép és büszke vagyok rá", de ugyanakkor "mégsem én vagyok, mert akik az újságban látnak, nem engem látnak, csak egy meztelen nõt", és "ettõl még én olyanolyan nõiesen vonzó és szexis maradok a magánéletemben mint amilyen eddig voltam" - ebben pedig általában igaza is van az aktfotókon szereplõ alkalmi vagy állandó modelleknek. Kétségtelen, hogy ezt a fajta elhatárolódást a tömegkommunikáció rendkívüli méretû elterjedése tette lehetõvé, ami az aktfotókat közlõ újságok mellett természetesen (erotikus filmek esetében) igaz a mûholdas -és kábeltévékre, az Internetre, a VHS kazettákra és a DVD-re is. ()

(Folytatjuk!)

Kicsit hasonló a helyzet a pornófilmekkel, a pornófilmekben való szerepléssel kapcsolatban. Ha amegkérdezünk egy átlagos lányt, hogy nézett-e már pornófilmet és ha igen, gondolt-e arra, hogy szerepeljen egy ilyenben - ha pedig gondolt rá miért nem tette(?) - általában az a válasz, hogy - még ha tetszett is neki - valahol mélyen úgy érzi hogy ez a

Nagyon érdekes, (szõke nõ)

A növények szexuális élete

Talán meglepõ, de nekik is van! Mint szinte minden élõlénynek a földön. De vajon milyen lehet például a kukorica szexuális élete??
Már csak azért is érdemes róla említést tennünk, mert nagyon sok érdemes hasonlóság és párhuzam van az emberi